12. rész: Zokogás

 Sziasztok:D Nos, be kell vallanom, hogy valószínűleg én vagyok a világ egyik legrosszabb adminja... Ne haragudjatok, hogy csak most írtam meg ezt a részt, Kitti már nagyon rég megcsinálta. Nagy tapsot Kittinek, a legeselegeslegeslegjobb adminnak! Mentségemre legyen mondva, hogy nagyban felvételiztem :D Egyébként, mivel szemét vagyok ez egy rövid rész, csak, hogy jobban izguljatok! :D Mindenesetre köszönöm a türelmeteket és sok puszi! <3 Csenge

Végtelennek tűnő folyosókon vezetett az út Harryhez. Az intenzíven volt.
Amikor beléptem a szobájába összefacsarodott a szívem… Ott feküdt az ágyon, mindenéből csövek lógtak ki, egész testét sebek borították… Nem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos az állapota… Leültem az ágya mellé. Mint egy kés, úgy hasított belém a gondolat: MIATTAM halhat meg. Kétségbe estem és feltört belőlem a keserves zokogás. Az a fajta, ami hirtelen jön, de nem múlik el. Nem múlik el, csak ha az ember álomba sírja magát. Csak ha a baj végleg elmúlik. Csak ha minden megoldódik…

- Nem hagyhatsz itt engem! Harry, nem teheted ezt velem! Nem veszíthetlek el! Szeretlek!!- zokogtam

Nem tudom meddig ülhettem sírva Harry mellett, de egyszer csak abba hagytam a zokogást. Őrült módjára ugrottam fel, hogy megkeressem Harry orvosát. Kis híján félre löktem a szobába belépő nővért. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, végig a folyosókon. Szegény emberek biztosan azt gondolták, hogy a pszichiátriáról szabadultam el. Be kell vallanom, cseppet sem érdekelt. Megláttam a reményt és annak a tudata, hogy nincs minden veszve megrészegített.

- Doktor Úr!

- Miss Hudson! Mi történt? Csak nincs valami baj?
- Éppen ellenkezőleg! Doktor úr, én… Én szeretném odaadni Harrynek az egyik vesémet.